Facebook

Rólunk

A Leszbikus, Meleg, Biszexuális, Transznemű (LMBT) Történeti Hónap Európa-szerte azért jön létre évről évre februárban, hogy segítse az LMBT emberek életének, kultúrájának megismerését és a történelem (újra)felfedezését.

A rendezvény izgalmas kulturális esemény, tanulási lehetőség, egyszersmind az LMBT esély- és jogegyenlőségért folytatott küzdelem eszköze. Arra hívja fel a figyelmet, hogy az LMBT emberek és csoportok mindig is részei voltak a történelemnek, gazdag kultúrát alkottak, amely azonban gyakran láthatatlan maradt.

A rendezvény szervezői: a Labrisz Leszbikus Egyesület és a Háttér Társaság a Melegekért.

Adományozz!

Az LMBT Történeti Hónap önkéntesek áldozatos munkájával jöhet létre. Hogy minél színesebbé tehessük programjainkat, számítunk adományozóink segítségére is.

Számlaszámunk: Magnet Bank - 16200113-18506635

Címkék

.lmbt (1) atlasz (2) barokk (1) biszexuális (4) Borgos Anna (1) budapest pride (2) buli (1) buzi (1) charme (1) divat (1) eltitkolt évek (1) el kazovszkij (1) események (28) faludy györgy (1) farsang (1) fény (1) ferencsik (1) fesztivál (1) film (1) filmvetítés (2) gerevich (1) Gobbi (1) Gobbi Hilda (1) gobbi hilda (3) happening (1) háttér (1) hold (1) holokauszt (1) homoszexualitás (1) írások (9) irodalom (2) istván (1) istván király (1) józsef attila kör (1) kádár-korszak (1) karády katalin (1) kártya (1) kertbeny károly (2) kisfilm (1) költészet (1) koppány (1) kortárs (1) kutatás (1) labrisz (6) leszbikus (16) leszbikusság (1) lmbt (26) lmbtq (2) lmbt történeti hónap (3) makk károly (1) mások (1) média (1) megnyitó (2) meleg (9) melegek (1) melegfelvonulás (2) melegmozgalom (2) melegpár (1) meleg szemmel (2) miskolc (1) műsorfüzet (1) művészet (1) német (1) Nemzeti Színház (1) nokert (1) ofélia (3) önkéntes (1) összefoglaló (1) pályatársak (1) party (1) pikk dáma (1) piknik (1) ping-pong (1) pingpong (1) pink (1) pink-pong (1) pinkpong (1) pink buli (1) pink csikk (1) pink piknik (2) pipás pista (1) programok (1) pszichiátria (1) pszichoanalízis (1) pszihológia (1) q (1) queer (6) queer kiadó (1) regisztráció (1) rendszerváltás (1) rólunk (1) spilák klára (1) sport (1) századelő (1) szexualitás (1) tánc (1) társasjáték (1) thaly kálmán (1) tormay (1) tormay cécile (2) történelem (4) transfjúz (1) transzexuális (1) transznemű (3) újság (1) vágó istván (1) városnézés (1) vay sándor (3) whitman (1) zene (1) zorro (1) Címkefelhő

„Kibújtunk a lakás rejtekéből” vs. „Buzi, go home!”

2013.02.19. 13:15 : Galgóczi Erzsébet

Antoni Rita írását a nokert.hu oldalról vettük át.

  Véletlenül csöppentem a programra: február 7-én, csütörtökön Borgos Anna előadására érkeztem a Brit Nagykövetségre, és csak utána tudtam meg, hogy - szintén az LMBT Történeti Hónap keretében - lesz még egy kerekasztal-beszélgetés is. Úgy döntöttem, meghallgatom. Nem bántam meg; érdekes dolgokat tudtam meg a hazai melegjogi mozgalom kezdeteiről. A megemlített nehézségeket, valamint felidézett pozitív érzéseket könnyen párhuzamba állítottam azzal, amit nőjogi téren tapasztaltam. Amellett, hogy a mai feminizmus aligha képzelhető el az elnyomás más formái ellen küzdő, többek közt az LMBT mozgalmakkal való együttműködés nélkül, ezek az aktivisták példaként állhatnak előttünk (is). 

    A beszélgetés résztvevői a következők voltak: „Gazsi”, a Pride-ok előzményének tekinthető Pink Piknik egyik ötletgazdája, Adele Eisenstein Amnesty-aktivista, az 1993-as első melegfesztivál főszervezője, Láner László, a Mások című újság főmunkatársa, valamint Hatfaludi Judit és Pálfi Balázs melegjogi aktivisták. A beszélgetést, a Háttér részéről, Hanzli Péter moderálta, aki a kérdéseket feltevő hallgatók mindegyikét a nevén szólította – ebből is látszott, hogy a közösségépítés sikeres volt, az eseményen jelen levők túlnyomó többsége ismerte egymást. Ugyanakkor, amit nagyon pozitívnak találtam, egyáltalán nem tűntek egy zárt, kirekesztő közegnek. 


1. A kezdetek: Pink Piknik
 
alt
 
A beszélgetésből kibontakozó történet 1992-ben kezdődött: az aktivisták úgy gondolták, egy felvonulás még nem időszerű (tartottak a csekély érdeklődéstől, azaz attól, hogy az érintettek nem mernének részt venni rajta), ezért úgy döntöttek, hogy kivonulnak a természetbe, és ott szerveznek találkozót. Gazsi választotta a Hármashatár-hegyet, gyerekkori kirándulásainak helyszínét. („Szegény jó apám, ha tudná, mit tett a magyar melegjogi mozgalomért!”) Az érdeklődők – internet még nem volt – a Mások magazinból tájékozódhattak, és a turista-útjelzők módjára a fákra festett rózsaszín háromszögek alapján találhattak el az első nyílt rendezvényre. (Előtte csak lakásokon folytak találkozók.) A programok közt az evés-ivás mellett akadályfutás, anonim HIV-szűrés és régi szexlapok kézről kézre adása szerepelt, idézték fel, nagy derültséget keltve a közönség soraiban.  

    (Megj.: többször megütötte a fülem, hogy a korai rendezvények összekapcsolódtak a HIV/AIDS témakörrel – nekem ez potenciális sztereotípia-előmozdító veszélyforrásnak tűnik, de kezdetben állítólag kényszerből társult a két téma.)


2. Az első meleg és leszbikus filmfesztivál

    A következő mérföldkő az 1. Meleg és Leszbikus Filmesztivál volt a Toldi Moziban 1993. nov. 26 és dec. 1. között, mely a régióban is csak a második volt (Ljubjanában volt korábban). A levetített mintegy 40 film kiválogatásánál a színvonalra helyezték a hangsúlyt, az egyetemes filmtörténetben helyet érdemlő alkotások közt szerepelt 1926-os és kortárs is. (Néhány említett film: A magam asszonya vagyok, Derek Jarman: Blue, Vad éjszakák.) A kulturális intézetek (British Council, Goethe Institut, stb.) mellett a Durex és több mint száz magánszemély finanszírozta az eseményt. Az  állam ugyan nem adott támogatást, de Fodor Gábor akkori kultuszminiszter tartotta a(z Adele Eisenstein szerint szép) nyitó beszédet.„Akkor bemenni a Toldi moziba egy állásfoglalás volt” – szögezte le Láner László. A rendezvénynek mind az egyének, mind a szervezetek szempontjából közösségformáló ereje volt; ugyanakkor a résztvevők hangsúlyozták: a nagy számú érdeklődő közt sok nem meleg is jelen volt, és ez sokat jelentett a társadalmi elfogadás szempontjából. Mint megállapították, később elsikkadt ez a kifelé irányulás (bár a mostani LMBT történeti hónap szervezői ezt újra megfogalmazzák a céljaik között).  

    A következő években sor került leszbikus filmvetítésekre, összejövetelekre, és megjelent a Labrisz Egyesület újságja (melynek korai alkotási körülményei erőteljesen emlékeztettek arra, amit Dr. Acsády Judit mesélt a kb. egyidőben létrejövő Nőszemély feminista folyóirat szerkesztéséről). 
 
3. Történelembe vonulás: az első Pride

   alt1997. szeptember 6-án került sor az első Budapest Pride- ra, amely viszonylag hirtelen, spontán szerveződött. Hatfaludi Judit ugyanazon év júniusában jelent volt a New York-i Pride-on, és úgy gondolta, Magyarországon ilyen sosem lesz. (Én sem gondoltam volna, hogy belátható időn belül lesz itt nőmozgalom; most mégis van. Láthatjuk, kis hazánk okoz néha kellemes meglepetéseket is. :) ) 

    Az előzmény Konrad Douglas-nek köszönhető: a korábbi filmfesztivál után – azzal, hogy „ma már nem születnek hősök, de itt mindenki hős!” – felvetette, hogy menjenek ki a Hősök terére megünnepelni a meleg hősöket. 

    A Pride magyar fordítása dilemma tárgyát képezte. Eleinte Meleg Büszkeség Napja volt (az elnevezésben a „felvonulás” szót mint az amerikai kultúra sajátját, kerülték), de erre az értetlenkedés volt a reakció: „miért büszkék a melegek?”, ezért módosították Meleg Méltóság Menetére. (Ez mintha összecsengene azzal, ahogyan mi a „feminizmus” kifejezéssel küzdünk. Tapasztalataim szerint aki bele akar kötni egy jogvédő mozgalomba, beleköt, akárhogy hívjuk…)  

    A szervezők az érdektelenségtől jobban tartottak, mint az atrocitásoktól – mint kiderült, feleslegesen, mert több százan mentek el a rendezvényre, ahol a résztvevők többek között „Buzik vagyunk, büszkék vagyunk” transzparenssel vonultak. Eleinte úgy tervezték, hogy a „buzi” szót magukra vállalva próbálják azt, így a jelenséget, megfosztani a negatív tartalomtól – utólag úgy értékelik, hogy ez a része a dolognak nem sikerült (és érzésem szerint a nőmozgalomnak sem fog sikerülni a „slut”-tal, ne legyen igazam, de hazánkban ez a fajta nyelvi politika egyelőre nem tűnik egy szerencsés stratégiának). További táblafeliratok: „Buzinak lenni jó!”, „Bújj elő!”, „A szerelem alapvető emberi jog.” 

    „Ott helyben fogtuk fel, mit csinálunk”  – állították egybehangzóan az egykori szervezők, akik megilletődöttségükben olyan gyorsra fogták a tempót, hogy a Magyar Narancsban Artner Sisso az eseményt „futóhomok”-ként aposztrofálta. Az eufória, amiről többen beszámoltak, nagyon emlékeztetett arra, amit én éreztem az első tüntetésünkön – de nekik ez többről szólt: nem csak egy ügy melletti kiállásról, hanem önmaguk felvállalásáról. Hatfaludi Judit az érzést szemléletesen ahhoz hasonlította, mintha a fuldoklók alulról csákánnyal betörték volna egy befagyott tó felszínét, és végre levegőhöz jutnak. Még ha baseball-sapkában és napszemüvegben ment is el valaki, a rendezvény idejére felszabadulhatott a mindennapos harcok alól, melyeket pl. munkahelyi vagy családi körben kellett vívnia. (És ezek alól maguk a szervezők sem voltak kivételek.) Másnak viszont épp a sajtó általi „lebukás” volt a célja, mert nyíltan nem mert coming outolni. (Sajnos azonban az eseménynek csekély sajtóvisszhangja volt, igaz, ezzel együtt ellenséges írások sem születtek.)      


4. A reakciók változása

    Az utca emberei felől inkább kíváncsiságot éreztek a vonulók, vagy akár szimpátiát (pl. sokan integettek nekik az ablakokból); ellenségeskedést (bekiabálás, dobálás, stb.) nem tapasztaltak. A második alkalommal is egyetlen ellentüntetővel kellett számolniuk, aki a rendkívül elmés „Buzi, go home!” feliratot tartotta a kezében. Rendőri védelmet a vonulók nem kaptak, de eleinte nem is volt rá szükség. Én csak a zűrzavaros időkben kezdtem el jobban követni a Pride eseményeit, ezért számomra az mindig egy veszélyes rendezvényként tűnt fel, ahová csak nagyon bátor emberek merészkednek – így szíven ütöttek a következő szavak: „Kezdetben – az első tíz évben – szabadon ünnepelhettünk, mint egy igazi demokratikus fővárosban. Most már olyan, mint egy háború.”
 
    A szervezők szerint az erőszak a 2006-os TV-ostrommal vonult ki az utcára, és ez a Pride-on is éreztette a hatását: 2007-ben már füstgrátáttal és sörösüvegekkel dobálták meg a vonulókat a fasiszta ellentüntetők. 2008-ban már volt kordon, ennek ellenére röpködtek a tojások, sőt a festékkel, savval (!) töltött tojások. „Teljesen mást jelent ma a felvonulás – mondta Láner László. – A kezdeti jókedv elveszett.”   

    Zárásként megnéztünk egy videórészletet az első Pride-ról, de a kérdések bennem maradtak. Hogyan lett egy vidám, békés, oly sokak számára felszabadító eseményből egy kordonokat, rohamrendőröket igénylő összecsapás, ahová nem hogy a támogatók, de sokszor még az érintettek sem akarnak vagy mernek elmenni? Miért terjedt el az a nézet, hogy „normális meleg nem megy oda” (vö. „a jó meleg” némán kuksol a négy fal között, és igyekszik láthatatlanná válni, nehogy a létezésével zavarjon valakit)? Hogyan szabadulhattak el ennyire az emberi jogokkal szembemenő, az embertársaink indokolatlan gyűlöletét megengedő, sőt bátorító nézetek? Miért, hogyan történhetett meg, hogy a társadalmunk visszafelé halad?
 
     A levetített videón a közmondásos bőrtangából és lila pávatollból furcsamód egyet sem láttam - de inkább lássam ezerszer is ezeket, mint intoleráns társadalmat és megfélemlített embereket.  
írta: Antoni Rita

fotó: Erdélyi Tea

Címkék: írások lmbt nokert