Jön a második LMBT Történeti Hónap! Szervezz programot! Pályázz most!

2014 februárjában a Háttér Társaság és Labrisz Leszbikus Egyesület ismét megrendezi az LMBT Történeti Hónapot. Ha szeretnél a magyar és a nemzetközi LMBT történelem, kultúra, művészet témakörébe illeszkedő rendezvényt szervezni, jelentkezz!

Jelentkezéskor az alábbiakra érdemes odafigyelni:

Kik jelentkezhetnek?

- bejegyzett szervezetek,

- be nem jegyzett csoportok,

- magánszemélyek egyaránt jelentkezhetnek.

A pályázat nem csak LMBT szervezeteknek, csoportoknak szól! Szívesen várjuk az oktatási intézmények, szakkollégiumok, könyvtárak, kulturális, művészeti csoportok, tudományos műhelyek, sajtóorgánumok stb. programterveit.

A rendezvény formája: előadás, beszélgetés, workshop, filmvetítés, kiállítás, zenei program, kulturális rendezvény, kreatív program stb.

A rendezvény témája: sokféle lehet, de valahogyan kapcsolódnia kell az LMBT történelem, kultúra és művészet témakörök valamelyikéhez.

Mit írj a pályázatba?

A pályázatnak, maximum 2 oldal terjedelemben tartalmaznia kell a következőket:

- a program neve, témája, szerkezete, céljai

- rövid leírás a programot vezető/szervező személyről és/vagy szervezetről/csoportról

- a program időtartama

- javasolt helyszín, időpont

- technikai igények

- a tervezett program nyelve

A tavalyi évhez hasonlóan a koordináló szervezetek a különböző programok összehangolását és közös kommunikációját biztosítják, a helyszín és program költségeit, illetve megszervezését minden szervezet maga vállalja! Amiben tudunk, persze szívesen segítünk!

A pályázatok leadási határideje: 2013. szeptember 30. A beérkező anyagokról október közepéig fogunk visszajelezni. A pályázatokat és az esetlegesen felmerülő kérdéseket az info@lmbttortenetihonap.hu e-mail címre várjuk!

További információk: http://lmbttortenetihonap.hu/bemutatkozas

A Leszbikus, Meleg, Biszexuális és Transznemű (LMBT) Történeti Hónap nemzetközi szinten több évtizedes hagyománnyal rendelkezik. Az Egyesült Államokban 1994-ben rendezte meg az első LGBT History Month nevű rendezvénysorozatot egy Rodney Wilson nevű középiskolai tanár. Az ötletet 2004-ben vette át az Egyesült Királyság, két évvel később pedig Skócia is csatlakozott a kezdeményezéshez. A skót rendezvénysorozat koordináló egyesülete az LGBT Youth Scotland az Európai Bizottság támogatásával létrehozta az Engaging Hearts and Minds – Changing Attitudes Project nevű kétéves projektet, melynek keretében nyolc európai országot (Szlovákia, Románia, Szlovénia, Magyarország, Csehország, Írország, Litvánia, Hollandia) segítettek abban, hogy megszervezzék az első LMBT Történeti Hónapjukat. Magyarország 2012 őszén csatlakozott a projekthez.

Az első LMBT Történeti Hónap

2013-ban nem csak megidéztük Magyarország LMBT történelmét, hanem új fejezetet is írtunk ahhoz: februárban közel harminc program valósult meg Budapesten, Szegeden és Miskolcon az LMBT Történeti Hónap jegyében. A rendezvénysorozat nagyon változatos volt a témák és a programtípusok tekintetében: voltak beszélgetések a zenetörténetről, irodalomról, pszichológiáról, a magyar mozgalmi élet kezdeteiről, a rendszerváltás előtti időszakról, az első fesztiválokról, találkozási lehetőségekről is. Utóbbiak felfedezésére nem csak szóban adódott lehetőség: azok, akik nem riadtak el a februári időjárástól, történelmi séta keretében járhatták végig a főváros kultikus, LMBT vonatkozású helyeit. Megvalósultak filmvetítések, könyvbemutató, azonos nemű táncest, alkotói műhely, kvíz és társasjátékok, sport program és buli is.

A rendezvénysorozat eszmei háttere

A LMBT történelem, kultúra ápolása és megismertetése a magyar LMBT mozgalom születésétől kezdve fontos szerepet töltenek be az LMBT egyesületek, közösségek életében.

Az LMBT Történeti Hónap során gondolatokat cserélünk a magyar LMBT múltról, és a csoport tagjai által létrehozott értékekről, melyek jelentős része láthatatlan maradt. Az LMBT emberek mindig is gazdag kultúrát ápoltak, és részei voltak az ország történelmének: jelenlétükkel, tevékenységükkel alakították annak sorsát, még akkor is, ha mindezt valós életük, identitásuk elfedése közben kellett tenniük. A rendezvénysorozat intellektuális tiltakozás az ellen, hogy a közösség múltja és értékei kiszoruljanak a nemzeti kultúra és történelem fogalmából.

Kiemelt céljaink:

- rámutatni az LMBT emberek történelmi, kulturális és művészeti jelenlétére;

- felhívni a figyelmet azokra az értékekre, melyeket az LMBT csoport tagjainak köszönhet a társadalom;

- ismeretterjesztést, vitákat és beszélgetéseket folytatni;

- megszólítani azokat, akik érdeklődnek a történelem, a kultúra, a művészetek iránt, és ösztönözni őket arra, hogy mindezeket LMBT kontextusban is fedezzék fel.

A rendezvénysorozat által tehát különböző történetek felfedezésére szeretnénk teret biztosítani, amik lehetnek személyesek, történelmiek, vagy valamilyen művészethez kapcsolódóak. Hiszünk abban, hogy meg kell mutatnunk azokat az ujjlenyomatokat, amelyeket az LMBT emberek hagytak a történelemben. A kapcsolódási pontok felmutatása által reméljük, hogy az összetartozás érzése nem csak az LMBT emberekben erősödik majd, hanem szélesebb körben is felismerik majd, hogy az LMBT embereket érintő kérdések nem csak a csoport problémái, hanem az egész társadalomé.

A szervezők

A rendezvénysorozat a Háttér Társaság és a Labrisz Leszbikus Egyesület koordinálásával valósul meg. A koordináló egyesületek arra ösztönöznek másokat is, hogy hozzanak létre saját rendezvényeket az LMBT Történeti Hónap keretein belül. 2013-ban a Szimpozion Egyesület, az Atlasz Sportegyesület, a Budapest Pride, a Szivárvány Családokért Alapítvány, a Charme Hungary, a Queer Kiadó, a szegedi Boltív Csoport és Colorful Circles' World, a Debreceni Színtér Egyesület, a Miskolci Mások közössége, a József Attila Irodalmi Kör Egyesület, a Közép-Európai Egyetem, illetve a Társadalomelméleti Kollégium csatlakozott a kezdeményezésükhöz.

A cél az, hogy minél több megközelítés teret kapjon a programban, és hogy az LMBT egyesületek mellett minél több kulturális, művészeti egyesület, oktatási intézmény, tudományos műhely csatlakozzon a kezdeményezéshez. A koordináló egyesületek tehát nem csak saját programokat szerveznek, hanem arra ösztönöznek mindenkit, hogy kapcsolódjanak be a februári eseményekbe.

A koordináló egyesületek

A Háttér Társaság a legrégebbi, jelenleg is működő magyar LMBT szervezet. Alapítása, 1995 óta célja, hogy megvédje az LMBT emberek jogait, fellépjen az LMBT embereket érintő diszkrimináció ellen, LMBT embereket segítő szolgálatokat működtessen, felhívja a szakmai és a politikai közvélemény figyelmét az LMBT emberek problémáira, oldja a velük kapcsolatos sztereotípiákat és előítéleteket, valamint archívuma révén hozzájáruljon az LMBT kultúra ápolásához és megismertetéséhez.

A Labrisz Leszbikus Egyesület Magyarország első és egyetlen leszbikus szervezete. Egy olyan társadalom létrehozásán dolgozik, ahol a nők szabadon megválaszthatják partnerüket, életformájukat, identitásukat. Célja, hogy felhívja a figyelmet a női szexuális kisebbségek hátrányos megkülönböztetésére; az előítéletek, sztereotípiák oldása; az önelfogadás és láthatóság növelése, dialógusok kezdeményezése a szélesebb társadalommal. Figyelmet fordítanak a leszbikus kultúra feltárására, ápolására és megismertetésére: 2005 őszén rendezték meg az első, egész napos, leszbikus kulturális fesztivált, a Leszbikus Identitások Fesztiválját (LIFT).

További információ: facebook.com/lmbt.tortenelem

Véget ért az első LMBT Történeti Hónap, de nem érdemes leszokni a blog olvasásáról, az elkövetkező időszakban ugyanis mindenféle formátumban beszámolunk majd a programokról. Íme, az első (második) fecske, a Meleg szemmel összefoglalója. Gobbi Hilda flashmob és beszélgetés, pink buli, Vágó István kvízműsora és sokminden más. Íme.

Angyali üzenete jött, Hildácska! Jöjjön le a Vis Majorba, várják egykori pályatársai és a rajongók. Már csak két napocskát kell mással eltölteni a beszélgetésig.

Hát nem érted?

Még mindig?

Gobbi Hilda századik születésnapján újra testet ölt.

Ott kell lenned!

Antoni Rita írását a nokert.hu oldalról vettük át.

 

3. Történelembe vonulás: az első Pride

   1997. szeptember 6-án került sor az első Budapest Pride- ra, amely viszonylag hirtelen, spontán szerveződött. Hatfaludi Judit ugyanazon év júniusában jelent volt a New York-i Pride-on, és úgy gondolta, Magyarországon ilyen sosem lesz. (Én sem gondoltam volna, hogy belátható időn belül lesz itt nőmozgalom; most mégis van. Láthatjuk, kis hazánk okoz néha kellemes meglepetéseket is. :) ) 

    Az előzmény Konrad Douglas-nek köszönhető: a korábbi filmfesztivál után – azzal, hogy „ma már nem születnek hősök, de itt mindenki hős!” – felvetette, hogy menjenek ki a Hősök terére megünnepelni a meleg hősöket. 

    A Pride magyar fordítása dilemma tárgyát képezte. Eleinte Meleg Büszkeség Napja volt (az elnevezésben a „felvonulás” szót mint az amerikai kultúra sajátját, kerülték), de erre az értetlenkedés volt a reakció: „miért büszkék a melegek?”, ezért módosították Meleg Méltóság Menetére. (Ez mintha összecsengene azzal, ahogyan mi a „feminizmus” kifejezéssel küzdünk. Tapasztalataim szerint aki bele akar kötni egy jogvédő mozgalomba, beleköt, akárhogy hívjuk…)  

    A szervezők az érdektelenségtől jobban tartottak, mint az atrocitásoktól – mint kiderült, feleslegesen, mert több százan mentek el a rendezvényre, ahol a résztvevők többek között „Buzik vagyunk, büszkék vagyunk” transzparenssel vonultak. Eleinte úgy tervezték, hogy a „buzi” szót magukra vállalva próbálják azt, így a jelenséget, megfosztani a negatív tartalomtól – utólag úgy értékelik, hogy ez a része a dolognak nem sikerült (és érzésem szerint a nőmozgalomnak sem fog sikerülni a „slut”-tal, ne legyen igazam, de hazánkban ez a fajta nyelvi politika egyelőre nem tűnik egy szerencsés stratégiának). További táblafeliratok: „Buzinak lenni jó!”, „Bújj elő!”, „A szerelem alapvető emberi jog.” 

    „Ott helyben fogtuk fel, mit csinálunk”  – állították egybehangzóan az egykori szervezők, akik megilletődöttségükben olyan gyorsra fogták a tempót, hogy a Magyar Narancsban Artner Sisso az eseményt „futóhomok”-ként aposztrofálta. Az eufória, amiről többen beszámoltak, nagyon emlékeztetett arra, amit én éreztem az első tüntetésünkön – de nekik ez többről szólt: nem csak egy ügy melletti kiállásról, hanem önmaguk felvállalásáról. Hatfaludi Judit az érzést szemléletesen ahhoz hasonlította, mintha a fuldoklók alulról csákánnyal betörték volna egy befagyott tó felszínét, és végre levegőhöz jutnak. Még ha baseball-sapkában és napszemüvegben ment is el valaki, a rendezvény idejére felszabadulhatott a mindennapos harcok alól, melyeket pl. munkahelyi vagy családi körben kellett vívnia. (És ezek alól maguk a szervezők sem voltak kivételek.) Másnak viszont épp a sajtó általi „lebukás” volt a célja, mert nyíltan nem mert coming outolni. (Sajnos azonban az eseménynek csekély sajtóvisszhangja volt, igaz, ezzel együtt ellenséges írások sem születtek.)      


4. A reakciók változása

    Az utca emberei felől inkább kíváncsiságot éreztek a vonulók, vagy akár szimpátiát (pl. sokan integettek nekik az ablakokból); ellenségeskedést (bekiabálás, dobálás, stb.) nem tapasztaltak. A második alkalommal is egyetlen ellentüntetővel kellett számolniuk, aki a rendkívül elmés „Buzi, go home!” feliratot tartotta a kezében. Rendőri védelmet a vonulók nem kaptak, de eleinte nem is volt rá szükség. Én csak a zűrzavaros időkben kezdtem el jobban követni a Pride eseményeit, ezért számomra az mindig egy veszélyes rendezvényként tűnt fel, ahová csak nagyon bátor emberek merészkednek – így szíven ütöttek a következő szavak: „Kezdetben – az első tíz évben – szabadon ünnepelhettünk, mint egy igazi demokratikus fővárosban. Most már olyan, mint egy háború.”

 

    A szervezők szerint az erőszak a 2006-os TV-ostrommal vonult ki az utcára, és ez a Pride-on is éreztette a hatását: 2007-ben már füstgrátáttal és sörösüvegekkel dobálták meg a vonulókat a fasiszta ellentüntetők. 2008-ban már volt kordon, ennek ellenére röpködtek a tojások, sőt a festékkel, savval (!) töltött tojások. „Teljesen mást jelent ma a felvonulás – mondta Láner László. – A kezdeti jókedv elveszett.”   

    Zárásként megnéztünk egy videórészletet az első Pride-ról, de a kérdések bennem maradtak. Hogyan lett egy vidám, békés, oly sokak számára felszabadító eseményből egy kordonokat, rohamrendőröket igénylő összecsapás, ahová nem hogy a támogatók, de sokszor még az érintettek sem akarnak vagy mernek elmenni? Miért terjedt el az a nézet, hogy „normális meleg nem megy oda” (vö. „a jó meleg” némán kuksol a négy fal között, és igyekszik láthatatlanná válni, nehogy a létezésével zavarjon valakit)? Hogyan szabadulhattak el ennyire az emberi jogokkal szembemenő, az embertársaink indokolatlan gyűlöletét megengedő, sőt bátorító nézetek? Miért, hogyan történhetett meg, hogy a társadalmunk visszafelé halad?

 

     A levetített videón a közmondásos bőrtangából és lila pávatollból furcsamód egyet sem láttam - de inkább lássam ezerszer is ezeket, mint intoleráns társadalmat és megfélemlített embereket.  

írta: Antoni Rita

fotó: Erdélyi Tea

Rengeteg sikeres programon vagyunk túl az LMBT Történeti Hónap keretében. Volt megnyitó filmvetítéssel és fogadással, meleg témájú városnézés, beszélgetések a leszbikusság és a homoszexualitás történetéről és a BudapestPride kezdeteiről, pinkpongoztunk, művészkedtünk és a Meleg szemmeles srácok és lányok meg is örökítették ezt. 

Lássuk tehát történelmünk első részét:

Előadásom az LMBT-történelem egy speciális vetületét vizsgálta: a leszbikusság reprezentációját a magyar nyelvű, pszichiátriai ismeretterjesztő irodalomban. Ebben az időszakban különösen széleskörű pszichiátriai, pszichoanalitikus (és kisebb számban jogi és szociológiai) irodalom is tárgyalta a szexualitás „normális” és „perverz” formáival kapcsolatos kérdéseket. Mint sok minden másban, e tekintetben is jellegzetesen átmeneti időszakról van szó: még erőteljesen jelen van a patologizálás, a biologizáló magyarázatkeresés, de már megjelennek az első emberi jogi és felszabadító diskurzusok is.

Szinte minden szerző elismeri, hogy térben és időben univerzális jelenségről van szó. „Olyan régi, mint az emberiség története” – állapítja meg Dr. Nemes Nagy Zoltán Katasztrófák a szerelmi életben (beszédes) című könyvében, és rögtön fel is sorol néhány prominens példát Szapphótól II. Katalin cárnőig. Megállapítja, hogy a női homoszexualitás ugyanolyan elterjedt, mint a férfiaké, csak kevesebben kerülnek orvosi megfigyelés alá, mivel általában később, sokszor csak házasságkötésük után tudatosul bennük „perverz nemi érzésük”.

A pszichiátriai és pszichoanalitikus irodalom nagy energiákat szentel annak, hogy felkutassa a homoszexualitás lehetséges okait, eredetét. Oknak márpedig lennie kell, és a tudomány feladata, hogy kiderítse, milyen természetűek ezek. A készlet meglehetősen hasonló: öröklött hajlam (ezek nem igényelnek további magyarázatot), a „tanult” eseteknél kényszerhelyzet, csábítás vagy a férfiaktól való elfordulás, a pszichoanalitikus szemléletű szerzőknél pedig bizonyos koragyermekkori kötődési minták magyarázzák a jelenséget.

Az okkereséssel párhuzamosan visszatérően felvetődik a lehetséges terápia kérdése is. Az okok keresése önmagában is azt a tudományos indíttatást és reményt tükrözi, hogy amennyiben egy rendellenesség eredete tisztázódik, annak gyógyítása előtt is megnyílhat az út. Freud elismeri, hogy a homoszexualitás terápiája igen kétséges eredményekkel kecsegtet. Az analízis legfeljebb arra adhat némi esélyt, hogy az eredendő biszexuális funkciót helyreállítsa. Dr. Pál György a jogi szankciók helyett sürgeti az orvosi vizsgálódást. „Szerző nézete szerint a fejlődési rendellenességeket törvénykönyvvel szanálni és letörni nem lehet, éppen ezért el kell érkeznie annak a kornak, amikor e kérdés megítélésénél a bírói székben nem jogászok, hanem orvosok ülnek.” „Szerencsétlen betegek ezek, nem pedig elvetemült gonoszok. […] Tébolydába velük és nem a tömlöczbe!” – fogalmazza meg kissé nyersebb formában véleményét Szatmári Sándor. A büntetés elleni küzdelem tehát nem feltétlenül kérdőjelezi meg, hogy a homoszexualitás felfedezendő, vizsgálandó és gyógyítandó jelenség.

Dr. Nemes Nagy külön részt szentel a homoszexuális nők érintkezési módjainak, nagyrészt latin nyelven, hogy csak a művelt olvasó értse, hiszen e testrészek és tevékenységek magyar megnevezése a pornográfia határát súrolná. Ettől a szöveg egyszerre lesz tudományosan szakszerű és rejtélyesen izgató. „Sapphismusnál jellemző a lambere lingua genitalia alterae feminae, továbbá per frictiones vulvam as vulvam vel femora ad vulvam.” Az ártatlan barátnői viszony könnyen átcsúszhat a legféktelenebb érzékiségbe. „Két homosexualis érzelmű nő könnyen megismeri egymást és hamar összebarátkoznak. Találkák. Cukrászda. Kávéház, színház. Koncertek. A barátkozás mind intimebb lesz köztük. Ölelkezés, csók. Kirándulások kettesben. Együtt fürödnek. Együtt alusznak. Kölcsönös onanizálás. Az átmenet folytatódás a sapphizmusba.”

Némileg pornófantázia-szerű elképzeléseket is olvashatunk vad orgiákról és különleges szexuális szokásokról. Ezekben a partnerek egyértelmű, heteroszexuális minta alapján leosztott szerepeket (tanítómester–tanítvány, aktív–passzív, férfi–nő) játszanak. „A lesbosi szerelemben tevékeny nők minden fantáziát meghaladó vad orgiákat rendezhetnek a legnagyobb változatú abnormitásokkal és perverzitásokkal. Közülük az egyik a tanítómester, aki járatos az összes sexualis különlegességekben.” Jó volna tudni, mi lehetett Nemes Nagy ismereteinek forrása. Noha ez idő tájt a „buccs–femm” viszonyok valóban gyakoribbak voltak, feltehetőleg nem kizárólag ilyen típusú kapcsolatok működtek, a szexben sem.

A szerzők ugyanakkor kiemelik az érzelmekkel átitatott szoros és tartós kötődések jelentőségét is a leszbikus kapcsolatokban, ugyancsak obligát szereposztással. „Homosexualis nők egymással szoros, tartós szerelmi viszonyt folytathatnak. Egyik »férfi« szerepben, másik a »nő« szerepben. Szinte »boldog házaséletet« élhetnek egymással éveken át.”

Különösen érdekesek azok a passzusok, ahol a szerzők a leszbikusok sajátos ismerkedési módjairól, találkozóhelyeiről adnak képet. Ezekből a kissé egzotizáló leírásokból egy láthatatlan vagy félnyilvános, térben is elkülönülő szubkultúra képe bontakozik ki, saját jelrendszerrel, szokásokkal, közösségekkel. „A világvárosokban, Párisban, Berlinben direkt clubok, lokálok, Café-restaurantok vannak berendezve homosexualis nőknek. Itt találkoznak, szórakoznak, itt kötnek ismeretségeket, innen indulnak ki a kalandok. […] Budapesten direkt zsúrokat vagy estélyeket rendeznek homosexualis nőknek, akik egymásközt fesztelenül szórakozhatnak, s áldozhatnak perverz hajlamaiknak.”

Fontos kérdés a felismerés mikéntje, amit a kívülállók kissé romantizálnak és leegyszerűsítenek. Az akár személytelen ismerkedés színtere lehet az egyébként többnyire férfiak szexuális partnerkereső portyáit szolgáló szabadtéri „cruising area”, ahol sajátos, egészen frivol „női” jelrendszerek is kialakultak. „Párizsban a Bois de Boulogne-ban az Allée des poteaux ismert találkahelye a homosexualis nőknek, a tribádok útjának is nevezik. Az itt sétáló nőknek különös ismertetőjelei főképp a kiskutyák, színes szalagokkal. A szalag színe kék vagy vörös, aszerint, hogy az illető »kutya-tulajdonosnő« a homosexualis érintkezésnek milyen formáját óhajtja és kultiválja.” Nincs kizárva, hogy a Dr. Nemes Nagy által bemutatott kifinomult „kutya-nyelv” valóban működött, mindenesetre jó volna elsődleges forrásokat is találni róla.

Február 10-én, vasárnap a Szimpozion Klub Krisztina téri helyszínén rendezték meg a Háttér Társaság a Melegekért egyik, az LMBT Történeti Hónap részét képező beszélgetését, Homoszexualitás a történelemben címmel. Az intenzív havazás ellenére résztvevő hallgatóság Eszenyi M. Bence történésszel beszélgethetett a homoszexualitás kultúrtörténetéről.

A workshop ott kezdődött, hogy a beszélgetőpartnerek: Eszenyi M. Bence történész, a Férfi a férfival, nő a nővel című 2006-os könyv szerzője és Hanzli Péter moderátor tisztázták, milyen források alapján kutatható a homoszexualitás története, és milyen nehézségek is állnak egy kutató előtt.

Eszenyi ezután felvázolta szakaszolását, mely szerint időrendben haladva beszélhetünk az őskorra és az ókorra jellemző beavatási homoszexualitásról (korabeli szóhasználattal élve: pederasztiáról), majd a középkorra és kora újkorra jellemző, bűnként aposztrofált megítélésről (mikor halál járt a „szodómiáért", ám a kiváltságosok természetesen ez alól kivételt képezhettek). Felvázolta továbbá, hogyan változott meg orvosi-pszichiátriai szemszögből betegségre a homoszexualitás megítélése, a negyedik szakaszban pedig kitért az emberi jogi megközelítésre.

Eszenyi részletesen kitért az egyes szakaszok fontosabb jellemzőire, kiemelve számos érdekes történetet, személyiséget. Mind a moderátor, mind az aktívnak bizonyuló közönség kérdéseire válaszolva olyan témákról esett szó, mint a görög homoszexualitás, mint társadalmi intézmény okai, a Római Birodalom időszaka, a kereszténység megjelenésének hatása, a homoszexualitás vagy annak gyanújának felhasználása politikai célokra, a berdache-ok (két-lelkűek) speciális szerepe az indián kultúrákban, a felvilágosodás hatása a homoszexualitás megítélésére, a fontosabb pszichiátriai megközelítések, Magnus Hirschfeld jelentősége, a melegjogi mozgalom jelentősebb mérföldkövei, a melegek sorsa a sztálini Szovjetunióban és a hitleri Németországban, valamint a nemzetközi és a magyarországi jogi változások a huszadik század második felében és később.

Olyan jelentősebb LMBT személyekről is szó esett a beszélgetés során, mint Szapphó, Julius Caesar, Hadrianus császár, Oroszlánszívű Richárd, II. Edward angol uralkodó, Listi László, Kertbeny Károly, Magnus Hirschfeld, Oscar Wilde, Nopcsa Ferenc báró, Vay Sándor, Tormay Cécile, Faludy György vagy Dr. Romsauer Lajos. A kis híján két órás beszélgetés végére egy jól körvonalazott kultúrtörténeti áttekintés alakult ki a hallgatóságban.

Fotó: Holland Kati

A Megnyitó utáni első programunk a Gobbi Hilda filmklub volt, ahol az Aimée és Jaguár című filmet nézhették meg az érdeklődők. A történet nagyon egyszerű, bár borús, 1943-ban játszódik Berlinben. Lilly a német családanya, akinek a férje a fronton szolgál, otthon neveli négy fiát és Felice az öntudatos, szabad, vagány zsidó ellenálló lány egymásba szeretnek. A film Erica Fischer hasonló című önéletírásának adaptációja. Bár számos ponton eltér a regény a filmtől, egészen más a hangulata és ábrázolásmódja, a filmet a közelmúlt egyik legjobb vagy éppen legérdekesebb a leszbikusságot is érintő filmjének tarthatjuk.

A vetítés óriási siker volt a csordultig megtelt Vis Majorban, és magára a beszélgetésre is megtelt egy terem, ahol néha kicsit elkanyarodtunk a „meleg száltól” és a beszélgetés második két harmadában a holokausztról és a növekvő nacionalizmushoz kapcsolódó aktuális kérdésekről volt szó, azonban ez egyáltalán nem vált a beszélgetés kárára. Sőt. A beszélgetést Kis Katalin genderkutató vezette. Pécsi Katalin irodalomtörténész, Marsovszky Magda kultúrszociológus és Kovács Edit genderkutató válaszoltak kérdéseire.

A beszélgetőpartnerek között korántsem volt mindig egyetértés: már a beszélgetés elején egy kisebb vita alakult ki arról, hogy „jó volt-e a film” vagy sem. Pécsi Katalin Lilly-t egy olyan állatorvosi lónak tartotta, melybe az alkotók mindent próbáltak belegyömöszölni és hiteltelennek tartotta, (a)hogy egy zsidó nő beleszeret egy náci feleségbe, míg Marsovszky Magdolna minden kritikája ellenére meghatódott a filmen. Mivel az Aimée és Jaguár valóban nagyon sok kérdést érint, így a beszélgetés is eléggé szerteágazó volt. Szóba került, hogy hitelesen tudja-e ábrázolni a film, hogy egy zsidó lány beleszeret egy náci tiszt feleségébe, hogy a náci tiszt felesége valóban náci-e, hogy áldozat-e Lilly és hogy öregségére valóban szembenéz-e saját múltjával. Maradtak még nyitott kérdések.

A szembenézés ugyancsak egy olyan téma volt, aminél hosszasan elidőztünk. A legérdekesebb talán az volt, amikor a németországi „náci gyermekek” és „náci unokák” múltfeldolgozására tértünk rá, főleg amint újra és újra kiviláglott a megdöbbentő kontraszt a magyar közeggel szemben. Kiderült, hogy Németországban a múlt feldolgozása nem csupán filmeken, történeti kutatásokon; hanem a nácik gyermekeinek, unokáinak önéletrajzi írásain vagy éppen kisgyermekeknek készült tankönyveket keresztül is megtörtént vagy éppen történik.

Identitásokról, legyen az leszbikusság vagy zsidó identitás, hatalmi viszonyokról, nácizmusról és szembenézésről, sztereotípiákról és teendőkről máskor is érdemes lenne mélyebben beszélgetni. Aki eljött, azt hiszem, nem bánta meg.

   A moderátor Kis Katalin

   A beszélgetők

A beszélgetésen készült képeket Szabó Judit készítette.